Forgács Zsuzsa:

A fizetett erőszak legalizálása?

A leigázás a szexuális élet kellékeibe és aktusaiba van bugyolálva

Az elmúlt tizenkét év reklámhadjárata során - amelynek két nyertes jelszava, az "ősi mesterség" és a "természetes szükséglet" minden képzeletet és előzetes várakozást felülmúlóan sikeresnek bizonyult - a prostitúciós üzletben közvetlenül érdekeltek (futtatók és hálózataik) sikeresen fogtak össze a közvetetten érdekelt állami szervekkel, továbbá a parlamenttel, valamint a médiával.

Mindenesetre habkönnyűséggel nyomták le a torkunkon, azaz adták el a szélesebb közvéleménynek a férfiaknak azt a jogát és előjogát, hogy elrabolt, lépre csalt, szisztematikusan rongált, megerőszakolt és a legváltozatosabb eszközökkel a prostitúcióba kényszerített lányokon, asszonyokon és kamasz fiúkon élhessék ki leigázási, dominálási szükségleteiket. Mindezt szinte aprópénzért megváltva.

Az ősi mesterség és a természetes igény érvek hallgatólagos előfeltevéseket és csúsztatásokat rejtenek magukban. Mintha az, amiről valaki kijelenti, hogy természetes és ősi, nem igényelne további elemzést és magyarázatot annak érdekében, hogy elnyerje jóváhagyó támogatásunkat (lásd és vesd össze például a lopással és a rablással). Mintha az ilyen intézmények önmagukban, pusztán létezésüknél fogva igazolnák jogos fennmaradásukat társadalmunkban, minden esetleges erkölcsi aggályunk ellenére. Sőt az ilyen típusú érvek éppen erkölcsi aggályainkat hivatottak elhallgattatni.

Csakhogy ősinek nevezhetjük például azon igényünket is, hogy megegyük egymást - ezt hívjuk kannibalizmusnak. Szerencsére a föld legnagyobb részén már nem elfogadott a kannibalizmus igénye és szükségessége. Hasonló a helyzet a házasságtörő asszony megkövezésével, vagy azzal, hogy már nem vágjuk le emberek kezét, lábát, orrát, fülét, mert igaz vagy hamis alapokon lopást bizonyítunk rájuk, holott ezek is ősi szokások és törvények. Mindezek megítélésében, legalábbis az euroamerikai társadalmakban, szemléletváltás történt.

Nem történt azonban szemléletváltás például Afrika és Ázsia sok közösségében a nők csiklójának amputálása terén. Éppen e szokás ősiségére hivatkozva tartják fenn még ma is ezt az egész életre megnyomorító tradíciót. Be nem tartása a közösségből való kitagadást vonja maga után. A nők ilyenfajta ősi alapokon nyugvó megnyomorítása ellen első megközelítésben az ENSZ, valamint a hozzá kapcsolódó nemzetközi szervezetek azt javasolták, tegyünk kísérletet a szülők meggyőzésére, a csonkítást lehetőleg kórházban végeztessék el, hogy mindez ne egy rozsdás késsel a bokorban történjen, és így legalább a fertőzéseknek elejét lehessen venni.

De a kórházi megközelítés nemcsak azért nem tudott működni, mert a szegényebb országokban nincs elég belőlük, hanem mert az ilyen típusú csonkításokat a közösség szereti saját körein belül elvégezni, hiszen ezek az avatási rituálék éppen a közösség megtartására irányulnak. Használhatóbbnak bizonyultak azok a problémamegoldó megközelítések, ahol a meggyőzés az egész közösségre irányult, az ilyesfajta gyakorlat felfüggesztésére. Azon falvak többségében, ahol a közösség egészének összehívásával és meggyőzésével sikerült legalább egy évre felfüggesztetni ezeket a rituálékat, a következő években már ki sem tűzték a lányok megcsonkításának napját.

Ugyanezt a megközelítést szeretném javasolni a prostitúció kezelésével kapcsolatban is Magyarországon. Szeretném meggyőzni kisebb és nagyobb közösségeinket, hogy a férfiak egyoldalú szolgálatára (egyoldalú kiszolgálására) való nevelés, továbbá a prostitúció elfogadtatása hatalmi és érdekkérdés. Magyarán a prostituáltak használata egyáltalán nem magától értetődően szükséges, természetes és hasznos, ellenben rendkívüli - a társadalomra nézve aránytalanul nagy - veszélyekkel jár.

És ez nemcsak a prostitúcióval járó elkerülhetetlen halálos nemi betegségek terjedése miatt van így, hanem mert a prostituáltak a mi bajba került húgaink, öcséink, testvéreink, egyszóval a mi tágabb értelemben vett családunk tagjai. Megnyomorításukkal és használatukkal nemcsak nekik ártunk, hanem saját magunknak is, egyéni és közösségi életünk minőségének és értékeinek rongálásával. Ahol az erőszakot ilyen módon lehet adni és venni az orrunk előtt, a napjainkban tapasztalható cinizmus és közöny közepette, ott bármikor mi magunk is áldozataivá válhatunk az erőszaknak, mert lassan, alattomosan és szisztematikusan átitatva életünket, ez válik a közösség elfogadott normájává. Ha állítólag elítéljük az erőszakot, milyen alapon nem ítéljük el ugyanezt az erőszakot, ha mindez adásvétel keretében, pontosabban az adásvétel álruhájában történik?

Szemben mindazzal, ami az elmúlt 12 évben történt, melynek során arról kívántak meggyőzni minket, hogy a prostitúcióval kapcsolatos problémák megoldása csak a prostitúció tiszta gazdasági tevékenységgé - tisztes polgári foglalkozássá - való átvarázsolása révén történhet, szeretném megmutatni, hogy a prostitúció immanensen alkalmatlan a tiszta gazdasági tevékenységgé való metamorfózisra, azaz a prostitúció belső természeténél fogva melegágya az emberellenes bűncselekményeknek.

Szögezzük le, hogy Magyarországon az elmúlt tizenkét évben egyáltalán nem üldözték a prostitúciót, és kísérletet sem tettek felszámolására, illetve, amit tettek - a prostituáltak zaklatása, letartóztatása és bírság kivetése - éppen ellentétes a New York-i egyezménnyel, mely közvetlenül a második világháború után született, mintegy a háborúban elkövetett emberellenes tevékenységekre való válaszként. Ez az egyezmény a prostituáltat áldozatnak tekinti, és az emberkereskedőt, a futtatót, kitartottat és szobáztatót jelöli meg bűnelkövetőként. Én személy szerint a klienst is hozzácsapnám az eltérítésre szorulók listájához, az előbb felsoroltak cinkosaként és együttműködőjeként, hiszen szemben a cigarettával, alkohollal és droggal, ahol a használó elsősorban csak saját magát károsítja, a prostitúcióban egy másik ember használata, azaz rongálása révén jut a kliens az "élvezethez", azaz a kívánt áruhoz. Ez a másik ember az esetek döntő többségében egy már "megdolgozott" szolgáltató. Tehát azért tudja a kliens használatba venni, mert ezt az árutermelőt, tudniillik a szexuális rabszolgát, korábbi kényszerítések, zsarolások és erőszaksorozatok révén, ellenállása megtörésén keresztül juttatták kihasználható helyzetébe.

Ezen a ponton szeretnék visszautalni a prostitúció legalizálásáért folytatott propaganda egyik sikeres érvéhez: a természetes szükséglethez. Kinek a szükséglete? Mennyire természetes a természetes? És tényleg arról beszélgetünk-e, amiről hisszük, hogy beszélgetünk, vagy egy rafinált csúsztatás révén valójában valami egészen másról van szó.

Ami valóban természetesnek tekinthető, az magának a szexuális életnek az igénye. Nem igaz azonban, hogy ehhez a majdnem száz százalékban férfikliensek csak az utcán megvásárolt nőn vagy kamasz fiún keresztül tudnak hozzájutni. Valójában itt a szexuális életnek pusztán egy minősített alesetéről beszélhetünk, méghozzá egy kvázi gazdasági tevékenység keretén belül, egy sajátos társadalmi formációban. Ha közelebbről vizsgáljuk a jelenséget, azt tapasztaljuk, hogy a tevékenység csak látszat szerint irányul a szexuális gyönyör megszerzésére. Amit itt valójában eladnak és vesznek, az nem más, mint lényege szerint egyoldalú domináció és leigázás a szexuális élet utalásszerű kellékeibe és aktusaiba bugyolálva. A kliens ironikus módon azért fizet, hogy ne kelljen "kapcsolatba" lépnie a prostituálttal, magyarán, ne kelljen normális emberi kapcsolatot létesítenie a felhasznált személlyel, tehát ne kelljen felelősséget vállalnia mindazért - és mindannak a következményeiért -, ami az ilyen módon tárgyiasított személlyel az aktus során történni fog, méghozzá általa. A felelősséget azonban csak látszat szerint viselheti egyikőjük, hiszen ez a felelősség nem adható át teljes egészében annak a személynek, aki éppen feladja önrendelkezését, melynek feladásához egyébként nincs is joga. Ugyanígy egy ember nem adhatja el magát rabszolgának, vagy nem fizethet azért, hogy szétverjék és megöljék esetleg még meg is egyék, ezek végrehajtása bűncselekmény.

Tiltással nem megyünk semmire, mondják azok, akik a természetes szükséglet érve mellé szeretik felsorakoztatni a megadóztatható gazdasági tevékenységként való értelmezést is, utalva azokra a kudarcokra, amelyek a cigaretta-, az alkohol- és a droghasználat tiltása kapcsán bekövetkeztek. De éppen a fent említett csúsztatás miatt ez a mi esetünkben nem érvényes, mi nem általában a szexuális élet betiltásáról beszélünk ugyanis, hanem e helyett az erőszak és az erőszakhoz való jog adásvételének tiltásáról és üldözéséről. Miközben a szexuális élethez való jog - az egyenlő felnőttek önrendelkezésén, kölcsönös vonzalmán alapuló testi-lelki és érzelmi aktus természetesen érintetlen marad és továbbra is szabadon élvezhető.

De nem érdemes teljes egészében elvetni azokat a párhuzamokat, amelyek valóban megvannak az alkoholizmus és a nikotinfüggés elleni harccal. Az 1970-es években gőzerővel megindított cigarettaellenes kampány mára drámaian csökkentette a fogyasztók és a cigarettázás halálos áldozatainak számát Amerikában. Lehetséges, hogy a küzdelemnek ezt a reklámkampányszerű formáját a prostitúció elleni erőfeszítéseinkben is eredményesen tudjuk majd használni. A már alsóbb iskolákban megkezdett felvilágosító munka, nemcsak a prostituálható lányok és fiúk felkészítését szolgálná a veszélyek elhárítására és elkerülésére, de baj esetén a segítségkérés módozataira és a felállított menekülési útvonalakra is felhívná a figyelmet. Ezen túlmenően a potenciális klienseknek is feltárja a prostitúció valódi természetrajzát, okait és következményeit. Ha ez sem segít a kliensnek, hogy távol tartsa magát a prostituálástól, akkor az amerikai kisvárosokban meglehetős sikerrel alkalmazott módszer bevetését javaslom: minden kliens nevét, fényképét és a rá kivetett pénzbírság összegét kötelező jelleggel közöljék a helyi lapok, tekintet nélkül a személy társadalmi státusára és betöltött hivatalára, ezzel állítva szolgálatba a közösségi nyomás erejét. Ennek végrehajtásához természetesen politikai akaratra, és korrupciómentes rendőrségre van szükség. De vajon egy olyan országban, ahol egyes kalkulációk szerint napi százezer és háromszázezer közé tehető az érdekelt férfikliensek száma, és ahol a parlament több mint kilencven százaléka, valamint a rendőrség dolgozóinak többsége szintén férfi, számíthatunk-e a döntési és cselekvési helyzetben lévő férfiak együttműködésére, vagy a rosszul értelmezett férfiszolidaritás, illetve az esetleges közvetlen érdekeltség továbbra is akadályokat fog gördíteni a megnyugtató rendezés elé, egy olyan bűnözési iparban, melynek áldozatai elsősorban nők?

Az egyik legdivatosabb érv a prostitúció fenntartása mellett a nők önrendelkezési jogára való hivatkozás. Minden nőnek jogában áll szabadon eladnia testét bármilyen módon, állítják az önrendelkező szabadság bajnokai. Ha azonban eltekintünk a hobbi- és alkalmi prostitúciótól - ami szerencsés esetekben néhány lelki és testi karcolással megúszható -, és a hosszú távon piacra orientált prostituáltakat tekintjük napi három-tíz-húsz alkalmi klienssel, akkor a szabad, független és önrendelkező öneladás fikciója hamar illúzióvá foszlik. A prostituáltnak éppen a leigázására és feltétel nélküli dominálására utazó klienseivel szemben kell tudnia megvédenie magát. A prostitúció piaca elsősorban az olyan típusú vásárlókat vonzza ugyanis, akik többek között erőszakra való hajlamukat szeretnék lazább és engedékenyebb körülmények között kiélni, mint otthon tehetik. És mivel az úgynevezett aktus során éppen az önrendelkezésről és önvédelemről mond le a prostituált, saját védelmét, testi biztonsága érdekében kénytelen átruházni egy harmadik személyre, aki háttérbeli fenyegető jelenlétével vonja meg a prostituált brutalizálhatóságának határát. Ezen a ponton lép a porondra a futtató, aki persze természetéből és szerepéből fakadóan maga is rongáló, akivel szemben a leginkább volna szüksége védelemre a prostituáltnak. A valóságban, az esetek döntő többségében persze nem szabad választásból kerülnek a nők a húspiacra. Magyarul nem arról van szó, hogy a felnövekvő leánygyermek egy rég dédelgetett álmát valósítja meg, amikor intim testnyílásait eladásra kínálja fel a feltétel nélküli dominációra éhező kliensnek, hanem ehelyett a 80-90 százalékukban törékeny családi és társadalmi kapcsolatokkal rendelkező, már gyerekkoruktól vert, rongált és szolgálatra beidomított nőket kényszerítik a futtatók a prostitúció zsákutcájába.

Nincs mese, választanunk kell, mi és ki a fontosabb számunkra: az állítólag önmagát szabadon eladó (szerintem jelen viszonyaink között leginkább fiktív, vágyvetített és hamisan romantizált) prostituált érdekei, vagy a döntő többségében kényszercselekvő, csapdába csalt "szexmunkás" sorsa. Magam részéről az utóbbira szavazok, és az ő védelmük oltárán szívesen feláldozom az intim testrészeiket állítólag szabadon áruba bocsátani kívánó nők húspiaci szabadságát, mert mindez, mint fent rámutattam, önmagában vett ellentmondás, illúzió és önbecsapás. Nehéz meghúzni a brutalizálhatóság határát akkor, amikor az egyik ember a másik embert tárgyként használja saját önkielégítésére. Ilyenkor a "tárgy" egyoldalúan kiszolgáltatja magát a szabadjára eresztett, szeszélyes és beláthatatlan erőszak veszélyeinek. Ha szabadon feladod önrendelkezésedet akár csak rövid időre is, már nem vagy biztonságban többé. De szabad sem vagy! Fontos volna megértenünk, hogy senkinek sem áll jogában lemondania az önrendelkezésről, de ha bármilyen oknál fogva valaki mégis megteszi, a másik félnek nincs jogában ezzel élni, tehát visszaélni. Ez ugyanis a társadalmunkban előforduló minden erőszak alapja. Ezért ellenzem a legális bordélyházak, illetve a cinikusan türelmi zónának nevezett szexuális rabszolgapiac bevezetését Magyarországon.

Bár sokan vágynak arra, hogy szép, steril, kimanikűrözött - engedélyezett - bordélyházakba járhassanak "szórakozni", mindez csak látszatrendet kreálna a látómezőnk peremén, miközben az ezzel lefedett hátországban a konkurenciaharc kiélesedése miatt még intenzívebben és ordasabban fog fellángolni az illegális prostitúció és emberkereskedelem. Minden úgynevezett legális, regisztrált prostituáltra 10-20 illegális, ha lehet, még brutálisabban kizsákmányolt prostituált jut majd, ahogy ez megtörtént azokban a nyugat-európai országokban, melyek nem írták alá a New York-i egyezményt. A futtatók nem kívánnak ugyanis önként lemondani a világtörténelem egyik legolcsóbb és legjobban megtérülő szubjektív tőkéjéről: a prostituáltról. Maguk a legalizált bordélyházak és zónák viszont nemhogy nem segítik hozzá a szabad pályaelhagyáshoz a prostituáltakat, hanem épp ellenkezőleg, konzerválják a prostituáltat a prostitúció állapotában. Visszatérésük a társadalom elfogadottabb foglalkozásaiba többek között éppen regisztrációjuk miatt válik lehetetlenné, hiszen a bárca kiváltása stigmatizálja őket. A bordélyházak és a zónák bevezetése a zónán kívüli, nem regisztrált, tehát illegális prostituáltakat rögtön adócsalókká is változtatná, így ilyen alapokon folytatódhatna az áldozatok szisztematikus üldözése és büntetése a valódi bűnözői körök felszámolása helyett. Arról most nem is beszélve, hogy valóban szeretnénk-e a közösben látni az erőszak megadóztatásából befolyó pénzt? Én egészen biztosan nem.

A bordélyházak legalizálásával és a zónák bevezetésével, valamint a New York-i egyezmény felmondásával szemben éppen hogy az egyezmény betartását és a nemzetközi hírű - pontosabban: hírhedt - illegális bordélyházaink teljes körű felszámolását javaslom, amire eddig még egyáltalán nem tettek kísérletet Magyarországon. Hiszen a tolvajok, rablók és gyilkosok üldözését sem hagyhatja abba a rendőrség azon az alapon, hogy mindezen jelenségek természetes velejárói a társadalomnak, és hiábavalóság küzdeni ellenük, mert az elkövetőknek úgyis csak egy nagyon kis töredéke kerül horogra.

De az is nyilvánvaló, hogy önmagában a bűnüldözés sem segíthet a problémán. Hosszú távon a férfidominancia megszűnése, illetve a férfiak és a nők közötti erőviszonyok kiegyenlítődése mind hatalmi - döntéshozói, végrehajtói - pozíciókban, mind a társadalom egészében is sokat tud javítani a helyzeten a demokratikus intézmények megerősödése és a társadalmi jólét egészének javulásával együtt. Ahogy ez történt Svédországban is, ahol ennek következtében a klienst sikerült az erőszaktevő kategóriájába átsorolni, és ezzel a prostitúciót nagyrészt sikeresen felszámolták. De addig is, amíg ez be nem következik, széles körű kampányt kell folytatnunk annak érdekében, hogy közösségeink a jövőben ne tartsák természetesnek a leigázási (egyoldalú dominálási, megerőszakolási) szükséglet kiélésének pénzért való megválthatóságát. Ne tekintsük természetesnek, hogy éljünk (ez esetben visszaéljünk) azzal, ha egy másik személy lemond akár látszólag önként, akár nyilvánvaló erőszak hatására az önvédelemről és önrendelkezésről, hogy tárgyként használhassák. Elsősorban megelőzésről kell gondoskodnunk, és arra kell törekednünk, hogy minél több embert kiragadjunk a prostitútorok karmai közül. Alternatívákat kell tudnunk felmutatni az áldozatoknak, ehhez viszont menekülő útvonalakat kell létesítenünk, pszichológiai támogatást és képzést nyújtanunk, hogy elősegítsük a prostituáltak pályaelhagyását és reintegrációját társadalmunkba. Isten nem teremté a prostituáltakat a férfiak szükségletére, de a természet sem, viszont csak az emberi tudatosság tudja kiküszöbölni a prostitúció intézményét.




Megjelent a Népszabadságban, 2003. augusztus 9-én






 
logo
  a prostitúció visszaszorításáért
(C) copyright: Minden jog fenntartva - All rights reserved
Nyitóoldal