Juhász Borbála:

Chaos? Nem, rendszer!

Megjelent: Népszabadság, 2003. január 13.

Betlen Anna (Mit is akarunk legalizálni?, 2002. december 9.) úgy érvel, hogy "az a társadalom, amelynek férfi tagjai normális természeti szükségletként kezelik a prostitúciót, egyben úgy is tartja, hogy a férfiak természetes szükséglete az olyan nemi aktus, amelyet a női partner nem kíván, melyek a nő számára rosszak, megalázók, és amiket csupán a túlélés érdekében fogadhat el. Az a társadalom, amely természetesnek tekinti a prostitúciót, természetesnek tekinti azt is, hogy a nők egy részét tárgyként, árucikként, befektetésként kezelik." Maximálisan egyetértek a szerzővel, és gondolatmenetét továbbviszem olyan tájra, amit, meggyőződésem, ő is jól ismer.

A fölpörgetett nagykabátos pesti kulturális szezon része volt a 12. Európa Filmhét a Művész moziban. Ennek keretében mutatták be Magyarországon a Coline Serreau írta és rendezte Káosz (Chaos) című 2001-es francia filmet. A film így kezdődik: a vacsorára igyekvő jómódú nagyvárosi értelmiségi házaspár estéje brutális fordulatot vesz, mikor autójuk szélvédőjén szétverik egy fiatal lány fejét. A szép metálfényezéses acélremek azért kínálhat elég kemény felszínt a fej szétveréséhez, mert a sofőr férfi. Paul ugyanis belülről lenyomja a központi zárat kocsijukon, hogy a segítségért kiabáló és üldözői elől menekülő prostituált nehogy náluk találjon menedéket, és így olyan valóságba vonja be a tisztes polgárokat, amelyhez semmi közük.

Könnyen kitalálható: így lesz csak igazán közük hozzá. A Malika nevű algériai származású francia állampolgár prostituáltat 18 évesen apja eladta Algériába feleségnek, de ő a mohamedán család szégyenére megszökött, s az utcán az éhségtől ájuldozva szedte össze őt egy akkor még segítőkésznek mutatkozó fiatalember, foglalkozását tekintve strici. A lány valamilyen hiba folytán mégsem hal meg, s a lelkiismeret-furdalástól gyötört feleség, Héléne önfeláldozó ápolásának eredményeként feltámad a kómából.

Miért is gondolja Héléne, hogy köze lehet a szörnyű jelenethez? A film elején látjuk, amint Paul feleségével letagadtatja magát a vidékről őt meglátogató kedves mamája elől, a WC-be bújik, amikor az felhozza ajándékát, a férfi kedvencét, egy üveg dióolajat. A mama észreveszi, hogy fia átverte őt, de nem szól semmit. Még ugyanazon a napon Héléne ebédszünetben egy rég megígért vízforralót visz fel a már külön költözött egyetemista fiának, de a fiú barátnőjével letagadtatja magát. Héléne észreveszi, hogy a fia átverte őt, de nem szól semmit. Csak elkezd gondolkodni, majd elmegy a kórházba Malikához. A film végére a női szolidaritás segítségével nemcsak Malika támad fel a kómából és a maffia halálos ítéletéből, hanem Héléne, Paul, a fiuk és a nagymama is az egzisztenciális tetszhalálból.

A Chaos nagyszerűen mutatja meg, hogy a dióolaj elutasítása és a nemzetközi nőkereskedő maffia ugyanannak a rendszernek a része. Malika meséjéből plasztikus képet kaphatunk arról, amit a tárgyilagos bűnügyi hírekben olvasunk, sajnos sokkal gyakrabban, semhogy megfeledkezhetnénk róla.

Ne legyenek kétségeink: a "szexmunkásnőknek" csak kis hányadát teszik ki a szexet önkifejezésként megélő, jól kereső, független vállalkozónők. 80-90 százalékuk olyan, akiket reménytelen helyzetükben becsaptak, elraboltak, fogva tartottak, brutálisan betanítottak, rabszolgaként eladtak, s tulajdonként kezeltek a stricik képében megjelenő milliárdos maffiák, amelyek a kábítószer-, alkohol-, cigaretta-, menekült- és fegyvercsempészet mellett foglalkoznak leánykereskedelemmel. Arra, hogy naponta öt-tíz vagy több klienssel létesítsenek szexuális viszonyt, a lányokat erőszakkal veszik rá. Például heteken át bezárva tartják egy sötét, koszos szobában, éheztetik, naponta ötször-hatszor megerőszakolják, megverik, rászoktatják a heroinra, megfenyegetik, hogy megölik, és kiirtják a családját. Ha külföldi, útlevelét elveszik. Ez a betanítási időszak. A munkaidőt pedig - ó, ocsmány valóság, mért rontod bűzhödt tetemeddel kedvünket - a lányok a következőképpen töltik: a szabadban fáznak (fel miniszoknyában), főnek meg a tűző napon, tisztálkodásra nincs mód, s a gyakori és nem kívánt (tehát fájdalommal járó) közösüléstől akut kismedence- gyulladásuk lesz, ami, ha időben nem kezelik ki, meddőséghez vezet. Keresetüket teljes egészében kötelesek futtatóiknak átadni, a legkisebb lázadást, szökést is embertelen büntetés követi. Egy kurva halála fölött nem sokan ejtenek könnyet.

Ó, ocsmány valóság, hadd nyomjam le a központi zárat! Könnyű az áldozatot hibáztatni, vagy teljesen érthető pszichológiai okokból védekezésképpen racionalizálni a prostitúció kérdését (a lányok tisztes családanyák, akik azért állnak ki az országútra, mert így többszörösét kereshetik annak, amit szövőnőként úgysem kapnának meg a már bezárt helyi gyárban... stb.). Ebben már nagy gyakorlata van a társadalomnak. A családon belüli erőszak, leánykori nevén nők elleni erőszak esetében is sokszor az áldozatot hibáztatjuk. A) Biztos felidegesítette a férjét, azért verték meg anynyira. B) Nyilván a feleség tartja lelki terror alatt a férfit. C) Tuti, hogy valami pszichológiai fixációja van a nőnek, hogy ilyen pasasokat fog ki. D) Alighanem mazochista, hiszen nem igaz, hogy nem tud kilépni ebből a kapcsolatból, ha akar... stb.

Miért hibáztatjuk az áldozatot? Mert veszélyes nem ezt tenni. Ha ugyanis nem keresünk kifogásokat, hanem belátjuk, hogy a bántalmazó az egyedüli bűnös, akkor azt is kénytelenek lennénk észrevenni, hogy ha a férfi ezt a tettét egy másik férfi, a főnöke vagy a sarki zöldséges sérelmére követte volna el, akkor a társadalmat védő jogrend lesújtana rá. Miért marad akkor szinte mindig büntetlenül ugyanaz a tett, ha ismerős nő sérelmére valósítja meg az elkövető, akit állítólag szeret, hiszen ezért vette el feleségül? Logikus a következtetés, hogy csak a rendszerben lehet a hiba. S ez már ugyanaz, amit a feminizmus mond: hogy nem rólad, rólam, Giziről, s nem rólad, Józsiról, Rolandról és Győzőről, nem egyéni esetekről van szó, hanem a férfiak előjogaira épülő patriarchális társadalmi rendszerről, amely igazságtalan, és akinek ez nem tetszik, ellenállhatatlan vágyat érez magában, hogy megváltoztatásáért síkraszálljon. Az egyszer kinyílt szem pedig nem csukódik le többé. Csakhogy társadalmi igazságtalanságok ellen harcolni fáradságos dolog. Harcoljon a Szkander bég - gondolja a mindenkori Paul.

Globális kényszerprostitúció, a nők szerepét fundamentálisan másként látó civilizációk (hogy politikailag korrekt legyek), szerencsétlen megvert feleségek - mi köze mindennek a dióolajat hozó mamához? Vagy a vasalni hazahívott ügyvédnőhöz - a vasalást könnyítő mosópor reklámjához? A rendszer közös. A férfiak (és megint nem Józsi, Norbi, Győző, a kedves férfi olvasó, hanem a társadalmi csoport) előjogaira épülő rendszer. A nő, aki áldozatkész és odaadó anyja volt fiának, a mítosszal ellentétben nem kell többé, kínos vele találkozni, se őt, se tevékenységét nem értékeljük. A drága dióolaj csak valami homályos rossz érzést okoz. A házimunka, a gyermekek felnevelése, a priznic elkészítése, a férj ingének kivasalása, az anyós kórházi ápolása: mindezt a munkaértéktöbbletet ingyen hozza létre a nő (nem én, te, Gizi, hanem a társadalmi csoport). Egyetlenegy esetben engedjük meg, hogy valaki fizetség nélkül szolgáljon ki bennünket, ha alacsonyabb rangúnak tartjuk őt, ha úgy gondoljuk, hogy nem egyenlő velünk, kevesebb joga van neki. A rabszolgaságot, a jobbágyságot már eltörölték, a rasszizmus ellen harcol Európa, pofon már nem a puszták népének jár magától értetődően, csak a nőnek. Malika és Héléne, a jómódú ügyvédnő története csak látszólag esik távol egymástól. Valójában egyazon rossz rendszer két megnyilvánulási formája.

A filmben Malika megvásárolja a biztonságos jövőt. A pénzt egy gazdag svájci öregúr hagyományozza rá, akit számító módon és előre eltervelten elcsábít. Az üldözői előtt való lebukást pedig úgy úszsza meg, hogy előre kitervelten elcsábítja Pault is. A szex és a szerelem, a kényszerprostitúció Barbie-ruhái, melynek nevében az ő életét, becsületét, egészségét elvették, lesz a fegyver, melyet a férfiak (mint csoport) ellen fordít. "A büdös kis kurvája" - mondaná erre, aki mondaná. Pedig Malika iszonytató kiképzőtáborban tanulta meg, hogy a gyengéknek is vannak fegyvereik. Lám csak, ugyanaz a férfi, aki az okos, érzékeny, kedves, szép, házias és jól kereső feleségével unatkozik, egy számára teljesen ismeretlen, fiatal, "misztikus" nőbe szeret bele halálosan, komikusan úgy, hogy semmit sem tud róla. Az egész "őrült szerelem" csupán egy gyors toalettnumera ihlette illúzió, a férfinép ópiuma. A partnerségre képtelen férfiak a reménytelen, megsebző lovagi szerelem ideájával egyensúlyozzák, hogy olyan rendszer haszonélvezői, mely a kényszerprostitúciót fenntartja, használja, legitimálja, a családon belüli erőszakot fenntartja, elköveti, bagatellizálja.

Ugyancsak a Népszabadság hasábjain TGM és Berend T. Iván vitájában nemrég felmerült a kérdés: előfordult-e már a történelem folyamán, hogy egy hatalmi helyzetben levő csoport önként lemondott volna pozíciójáról, s ha igen, ezt vajon miért tette? Bizony előfordult, és elő is fog. Itt az ideje a férfiak és a nők közötti új társadalmi szerződésnek, melynek érdekében a férfiaknak le kell mondaniuk előjogaikról, hogy egy igazságosabb társadalom jöhessen létre. Ezt nem felismerni az etikai megsemmisülés nélkül csak egy módon lehet: ha lenyomjuk a központi zárat. Kint azonban akkor is a palackból kiszabadult feminizmus szelleme kísért. Ahogy Malika mondja apjának, amikor az elküldi őt a pokolba: "Már jártam ott, de visszajöttem."






 
logo
  a prostitúció visszaszorításáért
(C) copyright: Minden jog fenntartva - All rights reserved
Nyitóoldal