Jean D'Cunha:

Nu arcképe

Ez az írás részlet egy nagyobb tanulmányból: A prostitúció törvényesítése: Alternatíva keresése a társadalmi nemek és emberi jogok perspektívájából. A tanulmány olvasható a Stockholmban, 2002. novemberében tartott szeminárium anyagában.
"Várom gyermekem születését. Remélem, nem lány lesz. Nem akarom, hogy úgy szenvedjen, mint én" - mondja a 28 éves Nu, aki hét hónapos terhes és ideiglenesen egy civil szervezet menedékházában él Bangkokban. Történetének katartikus elbeszélése során kiad magából mindent, ami lényének legmélyebb rétegeiben gyűlt fel...

"Szüleim lemondtak rólam, elhagytak, távoli rokonoknál nevelkedtem. Az általános iskola alsó szintjéig jutottam el, és közben elvégeztem minden házi munkát. Pubertáskoromban a család fiúgyermeke kikezdett velem. Több alkalommal megerőszakolt, majd alkalmanként rövid időre elküldött kliensekkel, és figyelmeztetett, hogy ne merészeljek szólni a szüleinek. Miután már úgyis 'romlottnak' számítottam, elhatároztam, hogy megszököm, hogy az ő 'felügyelete' nélkül élhessek, és önállóan szórakoztassam a klienseket. 15 éves voltam, amikor megérkeztem Bangkokba, béreltem egy szobát és mindenkitől függetlenül fogadtam kuncsaftjaimat. Kiderült azonban, hogy rendkívül nehéz elegendő és jó klienst szerezni, és a független, védelem nélküli munka kockázattal járt.

Egy fodrász barátnőm szólt, hogy keressek egy jól fizető munkát az országon kívül, ahol ráadásul a szállásomról és élelmezésemről is gondoskodnak. Elmondta, hogy rengeteg thai nő van, aki Japánban dolgozott és gazdagon tértek haza. Biztosított, hogy amennyiben nincsenek kapcsolataim, és nem tudom, hogyan kell intézni az ilyen ügyeket, bemutat engem egy ügynöknek, aki segít munkát találni Japánban. Érdekelt a dolog, és megállapodtunk egy találkozóban.

Az ügynök kikérdezett, honnan jöttem, mit csináltam. Elmondtam, hogy nincsenek rokonaim, hogy Bangkokban az önálló működés alig hozott nekem rendes klienst és pénzt, és aggódom amiatt, hogy nem vagyok elég okos és szép ahhoz, hogy elmehessek Japánba. Biztosított arról, hogy ez egyáltalán nem probléma, de a végső döntés előtt fizikailag is meg kell vizsgálnia engem. Megkért, hogy vetkőzzem le egy összetákolt paraván mögött, megvizsgálta a testemet 'sérüléseket' keresve, majd belém nyúlt a csupasz kezével, hogy kitapogassa a 'betegségeimet'. Miután meggyőződött arról, hogy rendben vagyok, elmondta, hogy elküldenek Japánba.

Elmondta, hogy felszolgálóként fogok dolgozni egy bárban, hogy körülbelül havi 200 amerikai dollár lesz a keresetem, hogy nem kötelező elmenni az ügyfelekkel, de elmehetek, ha többet akarok keresni. Az ügynöknek járó díjat, az utazási és egyéb költségeket csak azután kell kifizetni, miután már megkaptam az első fizetésemet.

Attól kezdve, hogy az ügynök elkezdett dolgozni utazási okmányaim elkészítésén, egészen az eltávozásomig - ehhez valamivel több mint két hétre volt szükség - egy kis szállodai szobában laktam, ahol elláttak élelemmel. Az ügynök azt mondta, hogy erre elutazásom előkészítése miatt van szükség. Később megtudtam, hogy turistavízummal utaztam Japánba valaki másnak az útlevelével, amelybe az én fényképemet ragasztották.

Az elutazásom előtti napon elmondták, hogy a bangkoki repülőtérről egy thai család fog elkísérni - egy férfi, a felesége, fiú- és leánygyermekük. Azt mondták, hogy úgy kell viselkednem, mintha ezek lennének a szüleim és testvéreim. Ügynököm utasított, hogy mamának és papának szólítsam őket, és hogy ne beszéljek velük túl sokat. Külön utasítást kaptam, hogy ne beszéljek a thai és japán bevándorlási hivatalnokokkal vagy bármely más hivatalos személlyel. Majd 'apám' gondoskodik mindenről. Be kellett mutatnom az ügynöknek, hogyan fogok viselkedni a családommal, hogy biztosítsam arról, megértettem az utasításokat.

A repülőtéren bemutattak a 'családomnak'. Nem tudom, hogy valóban egy család voltak-e, de rendesek voltak és jól öltözöttek, és úgy tűnt, pontosan tudják, mit kell tenniük. 'Apám' magánál tartotta az útlevelemet. Mielőtt elváltunk, az ügynök átadott nekem 30 000 yent a költségeimre.

Japánban a Narita repülőtéren 'apám' elintézte a beutazási formaságokat. Miután megkaptuk csomagjainkat, a nő a fiúval és a lánnyal elment, míg az 'apám' engem az ellenkező irányba kísért, ahol egy japán férfival és három gondjaira bízott fiatal thai nővel találkoztunk. 'Apám' elvette tőlem a 30 000 jent, otthagyott engem a japán férfival és eltűnt.

Egy taxi vitt bennünket egy karaokebárba Shinjukuba. A tulajdonos japán volt, felesége - a mamasan - egy thai asszony. A bártulajdonos elmondta nekünk, hogy nem fogad be lányokat nagy tetoválásokkal és testi jelekkel, ezért arra utasított bennünket, hogy egyenként menjünk be a bár hátsó részében levő fülkébe. A tulajdonos megkért, hogy vetkőzzek le, és elkezdte nyomogatni és masszírozni a testem különböző részeit. Megvizsgálta a vaginámat. Ez a Thaiföldi eljárás megismétlése volt, itt azonban el kellett töltenem egy éjszakát a tulajdonossal, mielőtt felvett. Borzalmasan éreztem magam - mint 'egy darab hús', amelyet megvizsgálnak, eladnak és megvásárolnak. Vérvizsgálaton kellett részt vennem HIV/AIDS-ellenőrzés céljából. Én voltam az egyetlen a négy nő közül, akit a bár megvásárolt. A többi lányt elvitték máshová. Később megtudtam, hogy amennyiben kiderül, hogy a nők HIV-pozitívak vagy fizikailag nem találják őket elég kielégítőnek, csak rosszabb színvonalú bárokban vásárolják meg őket, ahol kevesebb a kereset, és a körülmények sokkal rosszabbak.

Miután a többiek elmentek, a mamasan azt mondta nekem, hogy ki kell fizetnem a több mint egymillió jen összegű adósságot. Az étkezésem költségeit, a bérleti díjat és az egyéb költségeket hozzáadják ehhez az összeghez. Nem kaptunk jutalékot az italok után, noha rá kellett vennünk a vendégeket italfogyasztásra. Az adósságtörlesztés ideje alatt a vendégek közvetlenül a mamasannak fizettek, ha elvitték a lányokat. A mamasan figyelmeztetett, hogy meg ne próbáljak elszökni, mert a büntetés nagyon szigorú lesz, és hogy minden lányt, aki ezzel megpróbálkozott, a Yakuza visszahozott és kegyetlenül elvert, vagy eladta más bárokba, aminek következtében megkétszereződött az adósságuk. Megdöbbentem, és megértettem, hogy az adósságom visszafizetésének egyetlen módja, hogy a lehető legtöbb ügyféllel menjek el szobára. A klienstől kapott borravaló volt az egyedüli készpénz, amit megkerestünk. Néha egy-egy nagyvonalú ügyfél segített a lányoknak kifizetni adósságukat.

Lakrészünkben harminc 14 és 30 év közötti lány lakott. Legtöbbjük már Thaiföldön is prostituált volt, mielőtt Japánba jöttek, de hozzám hasonlóan nem tudták, hogy mindenképpen el kell menniük ügyfelekkel, hatalmas adósságot kell visszafizetniük és teljes elzártságban kell élniük. Néhányuknak azonban fogalmuk sem volt arról, hogy prostituáltnak adják el őket, és emiatt sokkal rosszabbul bírták a helyzetüket. Egy kis szobába zsúfoltak össze bennünket melyhez egyetlen vécés fürdőszoba tartozott a mamasan háza fölött, messze a bártól. Nem volt rádió vagy TV, és azt az utasítást kaptuk, hogy amikor nem dolgozunk, mindig beszélgessünk halkan vagy aludjunk. Figyelmeztettek, hogy ne kukucskáljunk ki az ablakon, mivel a rendszeresen járőröző rendőrök letartóztathatnak bennünket. Nagyon hideg volt, de nem volt se fűtés, se melegvíz. Kaptam egy lepedőt, egy takarót, egy párnát, egy pár zoknit, és a földön kellett aludnom. Egymással szorosan összebújva aludtunk, így igyekeztük megmelegíteni egymást. Általában éjszaka dolgoztunk, reggel feküdtünk le aludni és kora este ébredtünk. Csoportokban zuhanyoztunk, hogy időt és vizet takarítsunk meg. Mindig ugyanazt főztük és ettük - rizst, nyers, főtt vagy sült tojással, vagy rántottát halszósszal és chilivel, és esetenként sült zöldséget. Utáltam ezeket az ételeket, de ezt kaptuk. Ez olcsóbb is volt, és azt jelentette, hogy rövidebb időn belül tudjuk ledolgozni az adósságunkat. A bárban elfogyasztott egyéb ételeket a mamasanon keresztül lehetett rendelni egy hozzánk kapcsolódó thai étteremből, a költségeket hozzáadta az adósságunkhoz. Soha sem engedélyezték, hogy közvetlenül kommunikáljunk az étterem dolgozóival vagy bárki mással. Még a leveleinket is cenzúrázták.

Fél hétre elkészültünk, hogy átkísérjenek minket a bárba. Többségünk indulás előtt kábítószert fogyasztott vagy alkoholt döntött le magába. Rendszeres ellátmányunk a mamasantól jött, és a költségeket hozzáadták az adósságainkhoz. Egy domikum nevű készítményt szedtem, amitől boldognak, viccesnek és gondtalannak éreztem magam. Ez segített elveszíteni minden gátlásomat, sohasem éreztem intenzív fájdalmat, amikor szedtem, illetve nem észleltem. Többségünk nem beszélte a japán nyelvet, és arra kényszerítettek, hogy testi kommunikációt folytassunk az ügyfelekkel. Szorosan az ügyfelek mellé kellett ülnünk, meg kellett érintsük őket és ők megérintettek minket. Nagyon rövid ruhát kellett viselnünk, vékony pánttal, alsónemű nélkül. Esetleg teljesen meztelenül kellett sétálnunk a bárban, hogy felhívjuk magunkra a vendégek figyelmét. Erre csak akkor voltam képes, ha drogoztam.

Egy éjszaka alatt átlagosan három-négy klienst szórakoztattam, attól függően, mennyi vendége volt a bárnak. Klienseink mind 20-70 éves japánok voltak, de a többségük már elmúlt negyven. Szerették a fiatal lányokat. A fiatalabb férfiak gyakorta vallottak nekünk szerelmet, mi azonban tisztában voltunk azzal, hogy ezt nem gondolják komolyan. Nagyon rövid időn belül ejtettek volna minket. Fiatal vendégeim többsége rendkívül érzéketlen és durva volt. Az idősebb férfiak általában kedvesebbek voltak. Klienseink többsége azt gondolta, azért jöttünk Japánba, mert a thai nők szeretik a szexet. A bárunkban a harminc lány közül kettő volt olyan, aki azt mondta, hogy nem bánja a szexet, feltéve, hogy nem erőszakos, a többiek azonban bedrogoztak vagy ittak, hogy képesek legyenek elviselni ezt az egészet. Gyakorta voltak olyan szadista vagy perverz kliensek, akiket a bár tulajdonosa sem ismert - sokkal több ilyen vendéggel volt itt dolgom, mint Bangkokban. Közösülés előtt botokkal, szíjakkal és láncokkal vertek bennünket, amíg el nem veszítettük az eszméletünket. Az egyik ügyfelem azt akarta, hogy szex előtt hangosan sikítozzak, amíg ver, de sohasem vert véresre. Egyes impotens férfiak mű hímvesszőket használtak. Voltak olyan ügyfelek, akik kólásüveget nyomtak fel a lány vaginájába; gyertyákat gyújtottak, testünkre és vaginánkba forró viaszt csöpögtettek; bámulták a nők vagináját és forró vízsugarat eresztettek bele; mellbimbóinkat másodperceken keresztül elektromos árammal sokkolták, vagy orális vagy anális szexet követeltek. Ha a lányok egy szadista kliens után traumaitzálva tértek vissza, és hisztérikusan reagáltak, vagy éjszaka rémlátomásaik voltak, a mamasan megverte őket, és azt mondta, biztos kiprovokálták az ügyfelek erőszakos viselkedését. A mamasan sohasem vonta kérdőre a szadista ügyfeleket. Ha sírtunk munka közben vagy ellenálltunk a kliensnek, még nagyobb verést kaptunk. Ezért fogyasztottunk rutinszerűen kábítószert, mert így nem éreztük annyira a fájdalmat.

Akkor is dolgoznunk kellett, ha betegek voltunk vagy menstruáltunk. A menstruáció alatt általában szivacsdarabot helyeztünk fel, hogy az ügyfél ne észlelje, hogy menstruálunk. A mamasan utasított, hogy mondjuk meg az ügyfeleknek, hogy használjanak óvszert. Egyesek használtak, a többség azonban nem. Miután nem beszéltem japánul, nem tudtam megkérni őket az óvszer használatára, ezért felizgattam a férfiakat és felcsúsztattam az óvszert úgy, hogy a férfiak nem is tudtak róla. Ha az ügyfelek elutasították az óvszer használatát, engednünk kellett. A mamasan sohasem ragaszkodott ahhoz, hogy a férfiaknál legyen óvszer.

A terhesség megelőzéséhez a mamasan által adott fogamzásgátlót használtuk. A bárban dolgozó harminc lány közül ott-tartózkodásom alatt ketten estek teherbe. Bevettek valamilyen gyógyszert, amitől az egyik lány elvetélt. A másik arra kérte a lányokat, hogy addig tapossák a hasát, amíg el nem vetél. A vetéléseket a lányok általában saját maguk indították el a többi bárban dolgozó lány segítségével. Ha mamasan értesült volna a terhességről, nagyon dühös lett volna, segítsége és az orvos esetleges igénybevétele csak növelte volna az adósságszámlánkat. A magzatelhajtó - Satreepenpark (folyékony gyógyszer a menstruáció szabályozására vagy vetélés beindítására, amely Thaiföldön mindenki számára hozzáférhető) - titokban került hozzánk a thai éttermi dolgozókon keresztül, és a nőknek 5-6 üveg elfogyasztására volt szükségük a vetéléshez. A nők ezt követően kimerültségre, hasi fájdalmakra és vérzésre panaszkodtak.

Nem sokat tudtunk az STDs [Az STDs a szexuális úton terjedő betegségek angol kifejezésének elterjedt rövidítése: Sexually Transmitted Diseases. - a fordító megjegyzése] /AIDS betegségekről, kivéve ezeknek a betegségeknek a nevét. Azok közülünk, akik elmentek az STD-klinikára, láttak képeket STD által fertőzött testrészekről. Csak akkor vittek minket orvoshoz, ha nem voltunk képesek a lábunkra állni. A tulajdonos attól félt, hogy ha kívülállóhoz fordulunk, az illetékesek tudomást szereznek illegális tevékenységéről és a mi illegális ott-tartózkodásunkról. Az orvosi ellátás magas költségei tovább növelték adósságainkat.

Sok lány arra panaszkodott, hogy vizelés során égő fájdalmat érez. A thai étterem tulajdonosai elmondták, hogy ez a szifilisz jele, és pénzért ellátták a lányokat narancssárga tablettával. Nem tudtuk, mi ez a készítmény, de jobban lettünk tőle. Voltak más egészségügyi problémáink is - hasfájások, láz, sérülések, idegesség, hisztéria, érzelmi zavarok, idegösszeomlások, többek között öngyilkosságok. Egyes lányok berúgtak, mindent összehánytak és összevizeltek, és mamasan büntetésként növelte adósságukat. Mások a gyógyszerek hatására agresszívek lettek. Folyamatos nyomás alatt éltünk, gyakran kiabáltunk, veszekedtünk és megöklöztük egymást. Voltak olyanok, akik között szoros baráti kötődés alakult ki, hiszen egymásra voltunk utalva, és csak egymásra támaszkodhattunk.

Az egyik lány depresszió és alkohol hatására egy törött palackkal vágta fel ereit, de a vágás szerencsére nem volt mély. Megőrült a szorosan kontrollált körülményektől, nagyon kevés vendége volt, és úgy gondolta, élete végéig a bárban kell dolgoznia ahhoz, hogy visszafizethesse adósságát. Gyakran voltak hisztérikus rohamai. Megpróbáltuk gyógyszerrel lenyugtatni, adtunk neki ennivalót és kevés japán tudásunkkal megpróbáltunk klienseket szerezni neki. A másik épületben egy lány kiugrott az ablakon és azonnal meghalt. A mamasan és a lányok elhagyták a helyszínt, és nem tudjuk, mi történt ezután.

Időnként voltak razziák, a rendőrség ellenőrizte, vannak-e lányok lejárt vízumokkal. A tulajdonost beépített emberei az esetek többségében előzetesen figyelmeztették. A lejárt vízumokkal rendelkező lányokat elrejtették, vagy buszra dobták és elbújtatták egy közeli szállodában a rendőrség távozásáig. Más alkalmakkor a bárt egy-két napra bezárták. Voltak olyan esetek is, amikor csak az érvényes vízumokkal rendelkező lányokat mutatták meg a rendőröknek, akiket megvesztegettek.

A bárban dolgozó harminc lány közül négyen próbáltak megszökni, ebből kettőnek sikerült a kliensek segítségével. A másik kettőt elkapták és a rendőrség visszahozta őket a bárba, ahol a tulajdonos kegyetlenül elverte őket. A mamasan azt mondta, hogy a két lányt, akinek sikerült megszöknie, el fogják kapni és megölik őket. Mindenki a menekülésről álmodott. Számosan közülünk terveztük a szökést, de féltünk cselekedni.

Miután kifizettük az adósságokat, a mamasan visszaszolgáltatta útleveleinket, és mi szabadon dönthettünk arról, hogy elmegyünk vagy maradunk még egy-két hónapig, hogy keressünk egy kis pénzt. A mi bárunkban a nők többsége azonnal vissza akart térni Thaiföldre, de maradniuk kellett, hogy megkeressék a pénzt az útiköltségre, és megtakarítsanak egy kevés pénzt visszatérés előtt. Thai kereskedők az éttermekben fizetség ellenében elintézték papírjainkat és a repülőjegyet. Túlságosan féltünk elmenni a thai követségre, mert azt hallottuk, hogy a követségi tisztviselők levágják hajunkat és börtönbe zárnak bennünket, mint illegális bevándorlókat. Sok lányt, akik az adósság visszafizetését követően el merték hagyni a bárt, hogy önállóan dolgozzanak, a rendőrség letartóztatott, megbírságolt, börtönbe zárt, majd arra kényszerítették őket, hogy szexuális szolgáltatásokat nyújtsanak a rendőröknek, végül pedig kiutasították őket az országból. Érdekes, hogy bennünket önhibánkon kívül büntettek, ezzel szemben a bárok tulajdonosait, a korrupt rendőröket és a bennünket csúnyán bántalmazó ügyfeleket soha sem büntették.

Tíz hónap alatt fizettem vissza adósságomat. Volt némi pénzem a borravalókból, ez azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy megvásároljam a repülőjegyet a visszautazáshoz. Még két hónapon keresztül dolgoztam a bárban. Az egy év alatt felszedett japán szókincsemmel megpróbáltam a motelek előtt leszólítani klienseket. Volt egy barátom, akivel együtt éltem. Rájöttem, hogy nincsenek velem komoly szándékai, és nem fog feleségül venni. Nem volt semmilyen végzettségem, nem volt munkám, nem volt hol laknom, lejárt a tartózkodási engedélyem, de nem térhettem azonnal vissza Thaiföldre valamennyi megtakarított pénz nélkül. Ezért aztán a barátomnál maradtam és eljártam kliensekkel, hogy megtakarítsak valamennyi pénzt.

Egy szép napon bementem egy thai vendéglőbe, ahol találtam egy szórólapot a következő szöveggel: 'Ha egy thai barátra van szüksége, akivel beszélgetni szeretne, hívja ezt a számot...' Feltárcsáztam a számot, és egy japán apáca vette fel a telefont. Elmeséltem neki a történetemet és kértem, segítsen, hogy visszatérhessek Thaiföldre. Ő elintézte a szükséges formaságokat és elküldött engem egy thaiföldi civil szervezethez. Öt év harc után 30 000 baht megtakarított pénzzel tértem vissza."

Megkértem Nút, értékelje a prostitúció során szerzett tapasztalatait, mondja el, mi az, amit nyereségként könyvelhet el, és mi az, amit a legjobban megutált benne. Ezt válaszolta:

"Tekintettel arra, hogy nincs semmilyen iskolai végzettségem, kereshettem egy kis pénzt és túléltem, sőt, tudtam venni magamnak néhány ruhát. A világon senki sem képes túltenni magát azon, hogy az egyik idegen férfival háljon a másik után, akik nem szeretnek minket. Ezek a férfiak el akarnak jönni hozzánk, de nem szeretnek bennünket és nem vesznek minket feleségül. Csak használnak bennünket. A bártulajdonosokat, a kerítőket és az ügyfeleket soha senki sem vonja felelősségre azért, amit velünk tesznek. Nem bízom sem a rendőrségben, sem a nagykövetségben. Japánban gyűlöltem, hogy mennyire kontrolláltak. Szégyellem, hogy prostituált vagyok, de nem tudom megváltoztatni a múltamat. A jelenlegi barátomnak nem meséltem Japánról. Rosszul érzem magam, ha az emberek megbámulnak. Mindig azt hiszem, azért néznek így rám, mert tudják, hogy prostituált voltam. Hangosan és durván beszélek. Most is drogoznom kell, mivel ennyi időt töltöttem el a prostitúcióban. Erősnek érzem magam tőle."

Miután visszatért Japánból, Nu rövid időre visszatért a prostitúcióba, annak ellenére, hogy talált magának munkát: tésztát árult egy utcasarkon. Megkérdeztem: miért?

"Több pénzt kellett keresnem, amikor rosszul ment az üzlet. Nagyon nehéz leszokni az éjszakai életről, ha az ember ennyi időt töltött el a prostitúcióban. Megszoktuk ezt a rutint. A társadalom nem fogad be bennünket. Csak a prostitúcióban dolgozó nők nem néznek le engem, ők megértenek."

Megkérdeztem, mit kérne a társadalomtól a nők számára.

"Iskolákat és tisztességesen fizető munkát a nők számára, hogy ne kerüljenek be a prostitúcióba, és ugyanezt kívánom a prostitúcióban dolgozó nőknek, hogy kikerülhessenek; olyan központokat, amelyekbe csak úgy be lehet menni, mint amilyenben most is vagyok; büntessék a kerítőket és a bordélyházak tulajdonosait, ne pedig minket. Japánban azt mondták nekünk, hogy ha elmegyünk a thai követségre, bebörtönöznek bennünket. Ezért soha sem fordultunk segítségért sem a követséghez, sem a rendőrséghez. A nőknek tudniuk kell, hová fordulhatnak segítségért." [1998-ban emberkereskedelem révén Melbournbe eladott thai nőknek a Project respect dolgozói által egy meghallgatás során rögzített és lefordított vallomásai.]






 
logo
  a prostitúció visszaszorításáért
(C) copyright: Minden jog fenntartva - All rights reserved
Nyitóoldal